A megismerés gyönyörei: kozmosz, törvény, tudomány

Galántai Zoltán a Pénzügyek Tanszék docenseként globális gazdaságtörténetet tanít, és eközben több, mint huszonöt éve fut Találmányok és érdekességek című kurzusa is, amihez most könyve jelent meg Monoverzumok. Kozmosz törvény tudomány címmel. Erről beszélgettünk vele – meg arról, hogy miként kapcsolódik össze a tudomány, az ismeretterjesztés és az egyetemi oktatás, és ez miért lehet érdekes a számunkra.

 

Egy könyv esetében mindig az az egyik alapkérdés, hogy nekem, mint olvasónak miért érdemes kézbe vennem? Nos, ez esetben miért is?

Hogy a Nobel-díjas fizikus, Richard Feyman egy mondásával válaszoljak, csak éppen miközben ő „mindössze” a fizikáról beszélt, én általában véve a természettudományról: ez „olyan, mint a szex: nyilván van bizonyos gyakorlati haszna is, de nem azért csináljuk.” Tehát szerintem legalább részben azért érdemes ezt a könyvet elolvasni, mert érdekes témák szerepelnek benne, még ha nem csatolhatóak is vissza közvetlenül a mindennapi életbe. Például, hogy léteznek-e idegen civilizációk; hogy megjelenhetne-e az értelem akkor is, ha nem három, hanem két térbeli  dimenzióban élnénk; mi lenne, ha tudnánk véges idő alatt végtelen sok műveletet végrehajtó számítógépet építeni (ezzel amúgy a hiperkomputáció foglalkozik); és amennyiben kiderülne, hogy vannak a fénynél gyorsabban mozgó, egyelőre igencsak hipotetikus, tachionnak nevezett részecskék, akkor lehetséges lenne-e az időutazás. És így tovább.

Ráadásul ezek nem csupán izgalmas problémák. Meglehetősen sok időt töltöttem az összegyűjtésükkel és értelmezésükkel (egyes témákról az 1990-es évek eleje óta tartok előadásokat a BME-n, tehát volt időm csiszolgatni), és azt remélem, hogy aki hajlandó néhány estét a Monoverzumok olvasgatásával tölteni, az nem csupán jól fog szórakozni, és nem csupán afféle intellektuális kihívásként éli meg, de egy olyan látásmóddal is megismerkedhet, amit leginkább alkalmazott tudományfilozófiának nevezhetnénk. Vagyis – sokszor tudománytörténeti példákon keresztül – azt vizsgáljuk, hogy miféle, ki nem mondott alapfeltevések befolyásolják a meggyőződéseinket és az elvárásainkat mondjuk azzal kapcsolatban, hogy, milyennek „kell” lennie a tudománynak.

Az ókori görög számmisztikusokig visszanyúló hagyományai vannak például annak a feltételezésnek, hogy a meglehetősen zűrzavaros valóság felszíne alatt ott húzódik valamiféle matematikailag is leírható, képletbe foglalható egyszerűség – na de abból, hogy annak idején voltak, akik hittek ebben, nem következik szükségképpen, hogy tényleg így van. Vagy, hogy egy másik példát említsek: amikor elkezdődött az esetleges földönkívüli értelem kutatása, akkor még mindenki meg volt róla győződve, hogy minél idősebb egy civilizáció, annál több energiát fogyaszt, tehát a kiugró aktivitásnak (=energiapazarlásnak) köszönhetően fogjuk felfedezni a tevékenységük jeleit. Ma már nem feltétlenül gondoljuk így; és számomra nem is annyira az a fontos, hogy milyenek lehetnek; vagy, hogy léteznek-e egyáltalán az idegen civilizációk (elvégre ezt sem tudja senki), hanem inkább az, hogy általában véve hogyan közelítsünk a különböző tudományos kérdésekhez.

20160428-014

Milyen más megközelítés lenne elképzelhető a tudománnyal kapcsolatban a mostani helyett?

Például az, hogy az oktatás – és felsőoktatás –, mai formáját, amiben mi is élünk és dolgozunk akár oktatóként, akár hallgatóként, leginkább még mindig az 1800-as évek elején tevékenykedő német tudós, Wilhelm von Humboldt elképzelései határozzák meg. Eszerint vannak emberek (esetünkben a „tudósok”), akik első lépésben kikutatják az igazságot, a másodikban pedig továbbadják (ez kissé leegyszerűsítve ugye a kutató egyetem koncepciója). Ami egyben azt jelenti, hogy arra fókuszálunk, amit tudunk, és a tankönyvekben is leginkább ez található meg. Tehát az olvasóban (egyetemi hallgatóban/bárkiben) óhatatlanul az az érzés támad, hogy a tudomány (a matematika, a kozmológia, a számítástechnika stb.) lényegében befejezett épület, ahonnét már csak egy-két tégla hiányzik.

De a valóságban nem ez a helyzet, és abban, hogy ezt megértsük (sőt, át is érezzük), sokat segíthet, ha példának okáért tudjuk, hogy valamivel több, mint száz évvel ezelőtt még gyakorlatilag minden kutató arra esküdött, hogy az ún. éterelmélet lesz az az alap, aminek a segítségével a teljes természeti világot meg lehet magyarázni. És azzal majd nagyjából vége is lesz a tudománynak, mert nem maradnak fontos, megoldatlan kérdések.

Aztán jött Einstein, akinél az volt a kiindulási pont, nemhogy egy Nagy Egyesített Elméletet nem lehet ráépíteni az éterre, de az éter még csak nem is létezik.

Vagyis  mindig óvatosan kell bánni az aktuálisan biztosnak vett kiindulási pontokkal. Akár még az olyan közkeletű vélekedésekkel is, mint amilyen, mondjuk, az, hogy az információ korában élünk – és akkor nyilván a jövőben is így lesz. Egy David Edgerton nevű kutató ezzel kapcsolatban egyenesen „publikus technológiákat” emleget: ilyen volt az 50-es években az űr- meg az atomtechnika: mindegyik nagyon látványosan jelen volt, ha nem is a mindennapi életben, de legalább a mindennapi gondolkodásban, és sokan mintha a világ megváltását várták volna tőlük. Aztán persze nem…

Reményeim szerint a Monoverzumok egyfelől éppen arra irányítja rá a figyelmet, hogy az ilyen általánosításokkal mindig óvatosan kell bánni. Másfelől pedig arra, hogy az sem árt, ha azt is tudjuk, hogy mit nem tudunk. Hogy a valóban ragyogó tudományos eredmények mellett hol vannak bizonytalanságok, kérdések, ellentmondások.

 

monoverzumok-boritoKépzeljük el, mondja John Archibald Wheeler amerikai fizikus, hogy sajátos barkochbát játszunk. Amikor a kérdező bejön a szobába, és odafordul valakihez, akkor az válaszol a kérdésére. Aztán odafordul valaki máshoz, és az is válaszol – és így tovább egészen legkésőbb a 20. kérdésig, amikor is a kérdezőnek meg kell próbálnia kitalálnia, hogy mire gondoltak a szobában lévők, akik viszont nevetésben törnek ki. Ugyanis abban állapodtak meg, hogy nem állapodnak meg semmiben, hanem mindenki ötletszerűen fog igent vagy nemet mondani, és közben csak arra kell ügyelnie, hogy ne kerüljön ellentmondásba az előző válaszokkal. „Szép példa ez arra, hogy miként konstruáljuk meg a [feltételezett] valóságot a semmiből kiindulva”, mondja Anton Zeilinger ausztrál kvantumfizikus.

(Galántai Zoltán: Monoverzumok. Kozmosz, törvény, tudomány)

 

Miért volt érdemes megírni ezt a könyvet?

Röviden: túl azon, hogy szeretek írni, a szemlélet miatt. Mind a tudomány, mind pedig a tudományos ismeretterjesztés nagyon fontos a számomra. Nem mellékesen ezért is vagyok hálás az eClassic kiadónak, amely Serf András vezetésével megjelentette és ingyen letölthetővé tette a Monoverzumokat. Ennek köszönhetően ugyanis remélhetőleg viszonylag sokakhoz juthat el – egy papírkiadással valószínűleg más lenne a helyzet.

Amúgy pedig, hogy visszakanyarodjunk a kérdéshez, dolgozom az akadémiai szférában (tanítok a BME-n, tanítottam a Képzőművészeti Egyetemen is), jelennek meg tudományos publikációim, van egyfajta tudományos karrierem, és eközben mindig is aktívan foglalkoztam/foglalkozom tudományos ismeretterjesztéssel. Voltam például a Delta című tudományos ismeretterjesztő televíziós műsor főszerkesztője; voltam a Magyar Tudományos Akadémia Jövőkutatási, majd ugyanitt a Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottság titkára; a 2000-es évek eleje óta írok ismeretterjesztő blogokat (olykor angolul is). Számos tudományos vagy tudományos ismeretterjesztő könyvem jelent meg a technikatörténet zsákutcáitól (mint amilyenek a csapkodószárnyas repülőgépek) a földönkívüli civilizációk kutatásának kultúrtörténetéig bezárólag stb., és mindig is nagyon élveztem, hogy továbbadhatom a tudást másoknak: ez erős motiváció számomra az oktatásban is. Tudni jó, és a tudást tovább adni legalább ugyanilyen jó dolog. Mondhatni, a Hulmboldt-féle modellt mintha csak nekem találták volna kiJ.

Ami pedig a Monoverzumokat illeti, ez eredetileg valamiféle segédanyagként íródott volna a Találmányok és érdekességek című kurzusomhoz, de aztán túlnőtt önmagán, és rájöttem, hogy amellett, hogy szórakoztató kérdéseket vethetek fel, megtehetem azt is, hogy mintegy példatárat készítek egy bizonyos, kritikus – és meggyőződésem szerint jól használható – megközelítéshez. Illetve eközben hozzáadhatom mindazokat a saját gondolatokat/eredményeket, melyekre kellőképpen büszke vagyok. Nem feltétlenül azért, mert feltétlenül igazam van mindenben – hanem inkább azért, mert bízom benne, hogy akadnak majd, akiket ez arra ösztönöz, hogy tovább gondoljanak egyes problémákat. Ahogy a fentebb már emlegetett Feynman fogalmazott: a tudományban „olyan gyorsan próbáljuk bebizonyítani, hogy nincs igazunk, amilyen gyorsan csak tudjuk, mivel csak így lehetséges a haladás”.

És ugye akarhatunk-e ennél többet.

A könyv ingyen tölthető le: tovább az eClassic web lapjára http://eclassic.xyz/shop/szabadpolc/monoverzumok/