Harcolj a délibábokkal

interjú Lantos Csengével, a BME GTK óraadójával 

Lantos Csenge galériavezető, kurátor, képzőművész és egyetemi oktató. Igen, mindez egy személyben. Csenge energiát nem spórolva veti bele magát újabb és újabb kalandokba. A Faur Zsófi Galéria fiatal vezetője mesél nekünk a multipotenciális embertípusról, a délibábok leküzdéséről és az életszemléletéről.

Tavaly meghívást kaptál a TEDx Liberty Bridge Women eseményére, előadóként. Milyen élmény volt ez számodra? 

Nehéz volt és elképesztően stresszes, viszont egy fontos önismereti út is volt ez számomra. A multipotenciális emberről beszéltem az előadásomban és életemben másodszor vállaltam fel, hogy én egy ilyen típusú ember vagyok. A felkérést az Art and Antique művészeti vásáron kaptam. Egy érdeklődőnek meséltem egy alkotásról, aki ezután elmondta, hogy előadókat keres, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni, mert nagyon élvezte a beszélgetést. Én pedig rávágtam, hogy persze, szívesen megyek, majd találunk témát, minden rendben lesz. Viszont azt nem mondta, hogy hova keres előadókat. Csak sokkal később derült ki, hogy a TEDx Liberty Bridge Women konferenciáról van szó.  

Ki kellett találnom, hogy mi az, amiről én, Lantos Csenge, tudok beszélni és mi az, amit hitelesen tudok átadni. Sorba jöttek a kérdésfeltevések. Művészet? Rendben, de most pont nem az aktív alkotói fázisomban vagyok. Galéria menedzsment? Jó, de az nem rólam szól. Tanítás? Oké, beszélhetek a tanításról, amit imádok és nagyon sokat ad. De úgy is, hogy csak két félévet tanítottam? Írás? Szuper, de még nem publikáltam. Így pörögtek a témák, miközben nagyon sokat beszélgettem a mentorommal, Máté Barbarával. Szépen el kellett jutnom bizonyos címszavakhoz, amik valóban érdekelnek. A fejlesztés, az értékteremtés, a tudásátadás került szóba és ehhez kapcsolódott a többdimenziós ember, ami az előadásom címadó fogalmává vált.  

Azt hiszem, a legnagyobb eredménye a TED-nek az volt, hogy sok ember előtt vállaltam fel a multipotenciális énemet. 

Volt előttem egy nagyon erős példa, Emilie Wapnick. Egy TED előadáson tőle hallottam először a mulitpotenciális emberről. Megtudtam, hogy ez a kifejezés az olyan személyeket foglalja magába, akik több érdeklődési területtel rendelkeznek, és nem tudnak kizárólagosan egy dolog mellett elköteleződni, akárcsak én. Azaz nem specialisták. Csodálatos érzés volt! Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon beszélhetek-e én is erről, hisz nem akartam másolni. Át kellett fordítanom az egészet arra, hogy nekem mit jelent ez. Én hogyan fogadtam el a multipod énemet, milyen délibábokkal találkoztam, és milyen szuperképességei vannak az ilyen típusú embereknek. Szerencsére a BME-n a Vizuális tárgy- és térkultúra órámra fantasztikus előadókat sikerült meghívnom, akikből többen is szerepeltek a TED előadásomban példaként, mivel ők is multipotenciális emberek.   

A konferencia után realizálnom kellett, hogy nincs színpadi előadói tapasztalatom és hogy nem jó ötlet se utolsó nap, se aznap átírni a szövegem nagy részét. 

Ami nagyon furcsa volt számomra, hogy miután lejöttem a színpadról, teljesen üresnek éreztem magam. Kellett hozzá egy-két nap, mire visszatértem a valóságba. Meghatározó élmény volt és visszatekintve életem legbátrabb pillanatai közé tartozik. Kint állni a színpadon és tizenegy percet beszélni. Utána kaptam pár köszönő levelet néhány embertől, akik hallották az előadásom. Elképesztően jól esett, hisz az volt a fő célom, hogy azok a multipod emberek, akik ezt nem tudják magukról, megértsék, hogy semmi baj nincs velük. Sőt! 

Mit tanácsolnál azoknak, akik nem tudják merre induljanak és mihez kezdjenek az életükkel? 

Fogjanak egy nagy papírt és sok színes ceruzát, majd kezdjenek el rá mindent felírni, ami érdekli őket. A legtöbb ember valamilyen módon multipotenciális. Így a helyes kérdést kell feltenni maguknak. Nagyon sokszor azt érzem, hogy a diákoknak, mint ahogy nekem is, rosszul volt megfogalmazva a jövőre vonatkozó témakör.

Nem az a fontos, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”, hanem azokat a kulcspontokat kell meghatározni, amikkel most azonosulni tudsz, amik tényleg számítanak.

Ha megvannak a fő pontok, amik alapján tudsz keresgélni, akkor egy szabad kirakóst tudsz játszani, amiben bármit bármivel összehúzhatsz. Ha egy munkában ezekből a kulcspontokból kettő, három, négy is jelen van, akkor az egy jó munka, amit szeretni és élvezni fogsz. Ez számít, mert ha valamit szeretsz és élvezel, akkor hatékonyan tanulsz belőle. Sokkal gyorsabban fejlődsz és az emberek is látják, ahogy csillog a szemed. Több kapcsolatot lehet így – lelkesen – teremteni. Szóval aki nem tudja, hogy mit csináljon és milyen cél felé haladjon, az kicsit forduljon befelé és próbálja inkább azt meghatározni, hogy mi az, ami őt jó érzéssel tölti el. 

Nagyon sok mindennel foglalkozol. Miért kezdtél el tanítani a BME-n?  

Mindig is szerettem volna egyetemen tanítani, de nem feltétlen művészetet, hanem valamit, ami sokkal inkább csapatorientált. Kaptam egy fantasztikus felkérést a BME-től, a Vizuális kommunikációs projektek órára. Pont valami ilyesmire vágytam.  

Mi az, amit a leginkább meg szeretnél tanítani a diákjaidnak az óráid során?  

Nem tudok csak egyet mondani. Az egyik biztosan az, hogy értsék meg, nagyon sokszor csak délibábok vannak előttünk: dolgok, amik csak a fejünkben léteznek és mi állítjuk fel őket. Ezek a délibábok nem igaziak és nagyon könnyen le lehet rombolni őket, ha megfelelő emberekkel beszélgetünk. Amit még nagyon szeretnék nekik megtanítani, hogy csapatmunka, csapatmunka és csapatmunka! A galériában is az az egyik legfontosabb szabály, hogy a siker sosem lehet egyéni, az mindig közös. Egy bizonyos szintig lehet egyedül elmenni, utána már nem. A csapatnak, a közösségnek megtartó ereje van. Minél inkább tudnak csapatban dolgozni, annál sikeresebbek lehetnek. Ide kapcsolódik a harmadik dolog is, ami elengedhetetlen a tanítói praxisomból. Az órákon nagyon próbálok arra figyelni, hogy a diákok soft skilljeit fejlesszem valamilyen formában. Az egyik soft skill az említett csapatmunka, de ugyanide tartozik a csoportvezetés is. Szeretném, hogy megértsék, mi egy vezető és egy főnök közötti különbség, mert bizony óriási. Ide tartozik az érzékenység, amivel a másik felé fordulnak és az, amilyen kreativitással meg tudnak oldani egy problémát. Szerintem erre nagyon jó táptalaj a mélyvíz: élő projekten dolgoznak, de tudják azt, hogy ha probléma van, akkor szólhatnak és lesz, aki mentőövet dob utánuk és kihúzza őket.  

Szerintem itthon sok hiba van az oktatási rendszerekben. A tanulók alapjáraton nem arra vannak ösztönözve, hogy minél több energiával és kreativitással csinálják meg a “házi feladatot”, hanem arra, hogy az előre megírt válaszokat minél pontosabban adják vissza, minél rövidebb idő alatt. Ezért nem is mernek annyira próbálkozni, hibázni vagy játszani. Az én órámon a hibázás szinte elvárás, hiszen abból tanulnak. A problémáknak pedig személy szerint nagyon is szoktam örülni, hiszen akkor látom, hogyan is oldják meg a feladatot éles helyzetben. A lényeg, hogy nekik kell beletenni az időt és az energiát, nekik kell felkészülniük. Két dologra harapok nagyon. Arra, ha valaki cserben hagyja a csapatát és arra, ha valaki meg akarja úszni a munkát. Nagyon kevés olyan sikeres ember van, aki így ért volna el valami fontosat – maximum azért lett sikeres, mert annyira lusta volt, hogy újított.  

Ezeknek a kombinációját szeretném valahogy megtanítani, mert így megismerhetik a saját képességeiket, hiányosságaikat, elkezdhetnek valóban kapcsolódni és szembenézni számukra félelmetes dolgokkal és végül egyre biztosabbak lesznek önmagukban. 

Másképp látod a galériát és a kiállításokat úgy, hogy képzőművész is vagy?  

Igen, segít. Fordítva kicsit más. Inkább abban érzem a nehézséget, hogy sokszor a saját alkotói praxisomban van túlságosan jelen a galériás perspektíva, amit nem gondolok jónak. Ott nem feltétlenül szerencsés, ha egy galériás szemszög befolyásolhatja az alkotói tevékenységet. Abból a szempontból talán jó lehet, hogy tudom, mi kell ahhoz, hogy sikeresebb képzőművész legyek. Viszont az alkotói tevékenység sokat segít a galériás munkámban, a kurátori szemléletemhez biztosan hozzájárul.  

Mitől lesz szerinted jó egy kiállítás? 

Ha képes bevonni azt, aki nézi. Talán ez a legfontosabb. Emellett azt kell érezzem, hogy jó belépni a térbe. Szeretem azokat a kiállításokat, amik tényleg összetett érzéseket tudnak kelteni és megpróbálják több szempontból bemutatni az adott témát, akár több médiumon keresztül. Amikor én vállalom magamra a kurátori szerepet, általában Lak Róberttel együtt, akkor nagyon figyelünk arra, hogy fiatal, közép és idősebb korú képzőművészek munkái is jelen legyenek. Továbbá, figyelünk a mediális diverzitásra, mert nem egy szemszögből, nem egy úton szeretnénk eljutni a látogatóhoz, hanem sok érzéket megmozgatva. Úgyhogy számomra azok a nagyon izgalmas kiállítások, amik erre tesznek kísérletet.  

Mi a következő nagyobb célkitűzésed, amit el szeretnél érni?  

Több dolog van, ami most eszembe jutott. A hosszú távú cél leginkább az, hogy a többdimenziós Csengére jobban figyeljek és jobban megismerjem őt. Ezáltal közelebb kerüljek ahhoz az énemhez, aki jelen pillanatban vagyok és aki a jövőbeli Csenge alapja. Ha most jobban megismerem magam, azt, hogy mi érdekel, és én is lebontom a kis délibábjaimat, akkor könnyebben tudok majd később is összhangban lenni önmagammal. Ha kicsit materializálni akarjuk a célokat, akkor például áprilisban lesz az első budapesti önálló kiállításom, amit nagyon várok. Illetve az International Business Schoolban fogok tanítani, ami félelmetes, de csodás kihívás. A galériában van egy jó csapatom és szeretnék tényleg jó vezető lenni, ha mondhatom ezt: jobb, mint most. Az is a céljaim közé tartozik, hogy legyen időm szerelmesnek lenni – ez prioritást élvez. Sok időt szeretnék tölteni a szerelmemmel, szeretnék vele utazni és semmit csinálni. 

Az interjú a Szociológia és Kommunikáció Tanszék Tartalomfejlesztés: kulturális újságírás tárgyának keretein belül készült. A kurzust Héder-Nádasi Eszter oktatja.

Szerző: Pauer Viktória (vendégszerző)
Fotók: Spingár-Westerlund Anita és Nagy Márton