Hogyan valósítható meg az élménypedagógia egyetemisták körében?

Interjú Dr. Kanczné dr. Nagy Katalinnal, a Műszaki Pedagógiai Tanszék oktatójával

Az élménypedagógiai módszerek egyre inkább utat törnek maguknak az oktatás minden szintjén, de még mindig sokan ragaszkodnak a hagyományos elvekhez. A túl magas elvárások és a félelmek hatására, vagy a tanulási nehézségekkel való megküzdés okán akár egyetemi lemorzsolódásról is beszélhetünk. Elkötelezett, kísérletező és figyelmes oktatókkal azonban a tanulás is kihívásokat tartogató élménnyé válhat. Dr. Kanczné dr. Nagy Katalin oktatói és kutatói tevékenysége a példa erre, ami egyértelműen visszatükröződik a hallgatói véleményekben is.

Az Ön kutatási területe az élménypedagógia, a felsőoktatás-pedagógia és a különleges nevelési igényű gyermekek. Mi motiválta Önt, hogy ezekkel a témákkal foglalkozzon? 

Amikor elindultam a pályámon, már akkor is nagyon sok olyan gyermekkel találkoztam, aki az átlagtól valamiképpen eltért, akár olyan módon, hogy a fejlődése kicsit lassabb volt vagy nehezebben fogadta be a tananyagot. Másrészről voltak olyan tanulók, akik szárnyalni tudtak, mert magasabb szinten álltak fejlettség tekintetében.

Az én pedagógiai filozófiám az, hogy egy pedagógusnak az oktatás bármely szintjén feladata lehajolni azokhoz, akik önállóan nem képesek olyan ütemben haladni, mint a többiek; ugyanakkor szintén feladata, hogy szárnyra bocsássa azokat, akik repülni képesek.  

Ez egy igazán nagy kihívás a pedagógusok számára, ugyanis már az iskolába lépéstől kezdődően nagy a szórás a gyerekek között, mind mentális fejlődésük, mind fizikai teherbírásuk szempontjából – ez engem mindig is nagyon izgatott. Személyes kötődésem, élményem, kapcsolatom is van olyan személyekhez, akik az egyik, illetve a másik csoportba tartoznak, ami esetemben indokolta a sajátos nevelési igényű tanulókkal való foglalkozást.  

A pedagógia embertudomány: emberekkel kell foglalkozni, tudni kell velük bánni. Egy pedagógusnak nem csak azt kell elmondania, amit majd számonkér a tanítványaitól, hanem mindent el kell követnie annak érdekében, hogy ezt érthetően adja át nekik. Ez elképzelést nyújthat arról, miért is kezdtem el az élménypedagógiával foglalkozni. Felsőoktatásban dolgozom már a legelejétől kezdve, így természetes volt, hogy az egyetemisták körében végezzem a megfigyeléseimet. 

Milyen egyedi módszereket alkalmaz az oktatás során? Milyen mértékben sikerül a diákokat bevonni? 

A BME-re 2020-ban kerültem, arra a tanszékre, amelyik mérnöktanárokat, illetve szakoktatókat képez. A feladatom most az, hogy őket készítsem fel, hogy minél jobb és hatékonyabb pedagógusokká tudjanak válni, és egy másik korosztályt kellőképpen tudjanak tanítani. Most tanítok egy Sajátos nevelési igényű tanulók a szakképzésben című tárgyat. A hallgatók nagyon fogékonyak az itt elhangzó információkra, mert a többségük tud ezekhez kapcsolódni. Látják, kik tanulnak a szakképző intézményekben, és érzékelik a fontosságát annak, hogy segítséget kapjanak. Megtanulják, hogyan tudják a sajátos nevelést igénylő tanulókat kellőképpen motiválni, felkelteni és fenntartani az érdeklődésüket, fegyelmezni őket, megoldani a problémáikat. Például egy diszlexiás tanuló esetében teljesen más módon kell a tanítást megvalósítani, mint azoknál, akiknek nincsenek olvasási nehézségeik. Rengeteg hiperaktív diák van az iskolákban, és az ő figyelmüket fenntartani megint csak egy sajátos nevelési szituáció. Sok olyan tehetséges tanuló van, aki azért viselkedik helytelenül az órákon, mert egyszerűen unja azt és valamilyen módon megkísérli magát szórakoztatni. Hozzájuk is megfelelő módon kell viszonyulnia a pedagógusnak, hogy a tanítás megvalósítható legyen. Ebben óriási segítséget nyújt az élménypedagógia. 

Milyen módon alkalmazható az élménypedagógia a felsőoktatásban? Mennyire van erre lehetőség egyetemi keretek között? 

Igyekszem minél élményszerűbbé tenni a tanítást, és ezt átadni a hallgatóknak is. A felsőoktatásban egyfajta nóvum kijelenteni, hogy az a felállás – miszerint a tanár beszél, a diák hallgat – idejét múlt. Muszáj a hallgatót bevonni az órába, valamilyen aktivitást biztosítani a számára. Ehhez pontosan meg kell konstruálni a saját óránkat annak érdekében, hogy fenntartsuk az érdeklődést és hatékonyabbak tudjunk lenni. Az információnak már nem csak a tanár a forrása, a hallgatók megszerzik azt a telefonjukról vagy a laptopjukról. Nekünk az a teendőnk, hogy az ismeretszerzést próbáljuk meg terelni, mivel azt is meg kell tanulni, hogy nem minden információ releváns. Számtalan olyan ismerettel rendelkeznek viszont a diákok, amelyet érdemes egymás között megosztani.  

Az élménypedagógiai módszerek fontos eleme a személyes kontakt. Milyen kihívásokat állított a digitális oktatás? 

Próbálom azt tanítani a hallgatóknak, hogy merjenek kreatívak lenni.

A pandémia rávilágított arra, mennyire fontos, hogy egy pedagógus tanítson bármilyen fokon, tudjon adaptív lenni, merjen felhagyni a megszokott módszerekkel, és legyen elég bátorsága újakhoz nyúlni.

Ebben számtalan segítséget kaphatunk, ha követjük az aktuális kutatási eredményeket, beszélgetünk kollégákkal, kinél mi vált be, és azt megkíséreljük a magunkévá tenni. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy mindenki rátaláljon azokra a módszerekre, amiket a sajátjának érez. Ha megpróbálunk másképp működni, mint, ami a saját személyiségünkből fakad, akkor hiteltelenek leszünk. Nekem a pandémia ilyen értelemben pozitív kihívás volt, hiszen online felületen kellett a hallgatókat tanítani és bevonni őket az órába. 

Hogyan látja a hallgatók jelenlegi elvárásait és félelmeit az egyetemi képzésekkel kapcsolatban? 

Korábbi évekre nyúlik vissza, még a pandémia előtti időszakra, hogy elkezdtem foglalkozni az egyetemi lemorzsolódással egy kutatócsoport tagjaként. Ezen belül azt vizsgáltam, hogy az elsőéves hallgatók, milyen elvárásokkal érkeznek, milyen félelmekkel küzdenek. A kutatások azt igazolták, hogy ezek leginkább személyekhez fűződnek, interperszonálisak. Kötődnek a családhoz, a régi barátokhoz, és az ő támogatásuk alapvetően meghatározza egyetemi tanulmányaikat. Nagyon fontos az iskolai atmoszféra, ugyanakkor félnek attól, hogy milyenek lesznek a tanárok, akikkel találkoznak. Elvárják az oktatóktól, hogy legyenek empatikusak, türelmesek és segítőkészek.  

Nagyon sok félelmük van arra nézve is, hogy tudnak-e megfelelően teljesíteni. Sok esetben ez a félelem szorongásos tüneteket okoz a hallgatóknál, ami, ha tartósan fennáll, adott esetben depresszióhoz vagy különböző fóbiák kialakulásához vezethet. Ezzel szerintem nekünk, egyetemi oktatóknak, mindenféleképpen foglalkoznunk kell és olyan helyzetet kell kialakítanunk a hallgatók körében, hogy valamilyen módon oldjuk a félelmeiket. Fontosnak tartom, hogy egy oktató legyen megszólítható. Én óra után soha nem tudok úgy kimenni a teremből, hogy csak elköszönök és kisétálok. Mindig vannak hallgatók, akik ott maradnak vagy előbb érkeznek. Így megismerem őket, és ha valami probléma van, igyekszem megoldani. 

Az egyik Ön által indított kurzus „A tűzhelytől a tűzoltókészülékig – a női szerepek történeti változásai”. Mi a célja a kurzusnak? Mik az észrevételei a hallgatók témához való hozzáállásában? 

A pandémia alatt az online tér nagyobb mértékű bevonása az oktatásba elindított bennem egy gondolatot, arra vonatkozóan, hogyan lehetne egy olyan kurzust létrehozni, amely ki tudja használni a digitális eszközök adottságait. A kurzus során különböző művészeti alkotások – jobbára filmek – segítségével dolgozzuk fel a témákat. Ezeket a filmeket a hallgatók saját időbeosztásuk szerint tekinthetik meg és végezhetik el a hozzájuk kapcsolódó feladatot. Igyekeztem úgy kialakítani a kurzust, hogy adjak szabadságfokot a hallgatóknak, ugyanakkor mederben tartsam az előrehaladást.  

Nagyon fontos téma a női szerepek kronológiai áttekintése, amely során rájöhetünk arra, milyen helyzetben voltak régen a nők, főleg a tanuláshoz való viszonyuk szempontjából. A második kurzus után szép számban érkeztek női hallgatóktól visszajelzések: sokan rájöttek, mennyire hálásak azért, hogy most itt lehetnek. Úgy érzem, ez a téma különösen azon hölgyek számára jelentős, akik olyan karokon tanulnak, ahol inkább az urak vannak többségben. 

Milyen érzés oktatóként a hallgatók véleménye alapján bekerülni a BME legjobb 100 oktatója közé? 

Természetesen nagyszerű érzés, nagyon felemelő és óriási megtiszteltetés. Egy éve voltam a BME oktatója amikor először bekerültem, és abban az évben még csak félállásban dolgoztam – így ez egy különösen kellemes meglepetés volt. 

Mennyiben érzékeli a mindennapok során, hogy a hallgatók ennyire megbecsülik az Ön munkáját és személyét? 

Igyekszem jó kapcsolatot fenntartani a hallgatókkal, odafigyelni mindannyiukra. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mindenki számára én vagyok a legjobb tanár, mert biztos, hogy nem így van, és nem is kell, hogy így legyen, hiszen az emberek sokfélék. Viszont a hallgatók megnyilvánulásai, ahogyan kommunikálunk egymással, hogy mernek hozzám fordulni, az mind-mind nagyon jó visszajelzés számomra e tekintetben.

Szerző: Kovács Zsófia
Kép: Dr. Kanczné dr. Nagy Katalin