„A sokféleség a lételemem”

Ahogy jó pszichológushoz illik, kezdjük a gyermekkorral. Mi szeretett volna lenni a gyermek Andrea?

A felém irányuló elvárások egyértelműbbek voltak, mint a saját vágyaim – a nagymamám például azt szerette volna, hogy vegyész legyek. Fontos volt, hogy továbbtanuljak, hogy értelmiségi váljon belőlem. A bennem erősen és hamar megfogalmazódott irány a pszichológusi pálya volt, bármilyen hihetetlen is. Már elég korán, a gimnázium első osztályában, egy látogatás hatására döntöttem el, hogy ezzel fogok foglalkozni. A meghívott vendég egy pedagógusnő volt, aki beszélt a pszichológiáról is. Onnantól kezdve már ez volt a célom: 14 éves koromtól tudtam, hogy pszichológus leszek.

Hogyan alakult az érdeklődési köre, mely terület felé húzott a szíve?

Az akkori osztatlan képzés során az összes területtel elég jól megismerkedtünk. Egészen sokáig börtönpszichológus szerettem volna lenni, dolgoztam is ezért, intézményekbe jártam. Emellett természetesen, mint mindenki, klinikus akartam lenni, el is indultam ezen az úton. Harmad- vagy negyedéves lehettem, amikor feljöttem Budapestre – egyébként Debrecenbe jártam –, és megismerkedtem a Pesthidegkúti Pszichiátrián Goldschmidt Dénessel, valamint az osztályával. Rengeteget megtudtam a klinikai pszichológiáról, ott is voltam gyakorlaton – ugyanakkor tisztán megfogalmazódott bennem, hogy ez nem az én műfajom. Világossá vált, hogy ez túlságosan megérint engem, hogy mindenkinek odaadok egy kis darabot magamból, nem tudok hatékony lenni ezen a területen. Ez az időszak fontos volt, de le is zárult a klinikum iránti érdeklődésem. Két út állt előttem: a kísérleti vonal és az általános pszichológia, vagy a klinikum és a szélsőségesen deviáns emberekkel való foglalkozás. A kísérleti vonalon haladtam tovább. Emlékezetkutatásokban kezdtem el munkálkodni, emellett gyakorlatokat vezettem, demonstrátor voltam, hallgatóként is tanítottam az egyetemen.

Mikor találkozott először a környezetpszichológiával?

Amikor másodévesen a műhelymunkámat kezdtem írni és különböző tanulmányokat olvastam, rábukkantam egy cikkre, mely arról szólt, hogy mennyire fontos a tanulás környezete, mennyire segíti, vagy éppen nem segíti a felidézést az, hogy hol, milyen környezetben tanulunk. Nem hasonlítanám magam direkt módon Pavlovhoz – aki észrevette a „hibát” (a kutya nyálzott a csengőhangra) egy szokásos emésztésvizsgálatban, és képes volt a hibában meglátni a lényeget –, de pont ez a véletlen, ez a hiba ütött szöget a fejemben. Hogyhogy nem foglalkoznak ezzel? Hiszen nagyon nem mindegy, hogy hol történik valami. Elkezdtem ezt kutatni, de semmit nem találtam. Így „kénytelen voltam” a saját gondolataimat megfogalmazni a környezet pszichológiai jelenségekben betöltött szerepével kapcsolatban. Telt-múlt az idő, megírtam a szakdolgozatomat egy általános lélektani témában, melyben szintén erősen szerepelt a tárgyak és környezetek témakör. Kilencvenes évek, internet – egyszer csak kiderült, hogy Amerikában van egy környezetpszichológia nevű dolog. Írtam Daniel Stokolsnak (kutató professzor, professzor emeritus, University of California, Irvine – a szerk.), aki hamar válaszolt, és kérdezte, miért nem megyek ki, ha ez érdekel engem. Nagyon gyorsan sikerült elintézni egy ösztöndíjat, kiutaztam, és mintha megtaláltam volna egy kincset, amiről csak sejtettem, hogy létezik, azt, amit én évek óta szerettem volna megalapozni Magyarországon. Így amikor hazajöttem, akkor már környezetpszichológiának mertem hívni, amit csinálok.

Már ismerte a „kincset”, hogyan osztotta ezt meg a magyar tudományos és közélettel? Hogyan kezdődött a környezetpszichológia magyarországi pályafutása?

Amit én csináltam, az eleve más volt, mint ami akkor a világban folyt. Általános lélektani háttérrel nem igazán rendelkeztek a környezetpszichológiával foglalkozó emberek, inkább a szociálpszichológia felől közelítettek – a társas interakciók kontextusáról volt inkább szó. Egy érdekes folyamat vette kezdetét, ugyanis én szerettem volna a laboratóriumi vonalat tovább vinni, az egzakt kutatásokat folytatni, azonban ez a terület nem igazán fogadta be ezt a módszert. Így felhagytam a kísérleti pszichológiával, s a környezetpszichológia terjedése-terjesztése érdekében a tereptanulmányokra helyeztem a hangsúlyt. Emellett nagyon sokat tanítottam, nem csak pszichológusokat, hiszen ennek a tudományterületnek olyan a természete, amelyben több tudományág fut össze, ez egy közös metszet. Borzasztóan élveztem tanítani az építészeket, a tervezőket, a tájépítészeket, nagyon izgalmas volt ez az időszak. Kicsit ki is sodródtam a pszichológia fő vonalából, de ma úgy gondolom, ennek haszna volt. Az első hely a BME volt, ahol szétterjedt az új ismeret. Pléh Csaba ajánlott be például az építészkari DLA iskolába tanítani. A tanításból aztán különböző megbízások, munkák és előadások nőttek ki, hívtak TV-be, rádióba. Jellegzetes tapasztalat a mai napig, hogy ha valahol tartok egy előadást, akkor utána csörög a telefon, „beszéljünk egy helyzetről, konzultáljunk”. Tehát tulajdonképpen szájról szájra terjedt. Erről a szájról (a magáéra mutat) szerteszéjjel.

Milyen a fogadtatása a területnek, mennyire van jelen a köztudatban manapság? Esetleg voltak nehézségek az elfogadtatásában?

Ez a terület nagyon fiatal, az USA-ban a 60-as években körvonalazódott, nálunk a ’90-es évek óta terjed hivatalosan a munkáim nyomán. Ha bárkivel beszélek, bármilyen szakmából, a rádióriporterrel, a közemberrel, az a tapasztalatom, nem nagyon tudják, hogy mi ez. Először furcsállják, kicsit érdekesnek találják magát a kifejezést, majd mondok pár példát, és gyakorlatilag kivétel nélkül mindenki rácsodálkozik és „rácuppan” a témára. Innentől pedig látszólag megy a maga útján. Ebben azonban rengeteg nehézség volt. A pszichológia nagyon sokáig elutasította ezt, mint területet. „Érdekes, de inkább antropológia.” „Érdekes, de inkább építészet.” „Érdekes, de inkább valami más.” A BME-nek nagyon sokat köszönhetek, mert miután hazajöttem Amerikából, szinte rögtön befogadott az építészképzés, ahol tudományszinten ki tudott bontakozni ez a terület.

Ha tömören meg kellene fogalmaznia egy laikus számára, hogy miért jó és fontos ez a tudományág, akkor mit mondana?

Azért, mert teljes mértékben nonszensz e nélkül gondolkodni az emberről – ezt most már egyre inkább így látom. Lassan azt kell megindokolni, ha nem számolunk a környezettel. Soha, egyetlen pillanatig sem vagyunk környezet nélkül. A testünk egy konkrét fizikai realitás, ami egy reális térben mozog – emiatt minden pszichológiai jelenségnek, megnyilvánulásnak, élménynek van köze a környezethez.

Közeledve a jelenhez az épp aktuális projektjeiről kérdezném. Aki ismeri önt, az tudja, hogy mindig nagyon elfoglalt és mindig csinál valamit.

Tényleg nagyon sok mindent csinálok, és ezt nagyon élvezem. A tevékenységeim nagy része – pont, amiért autonóm módon jártam az utamat a kezdetektől fogva – általam választott. A sokféleség a lételemem. Eleinte otthonkutatással foglalkoztam, majd helykötődéssel, otthonkötődéssel. A tudományos munkásságom a helyalakulás pszichológiája, az intim helyek, az én-közeli helyek, s ennek a tágulása, például a városhoz való viszonyulás kérdése körül forog. Kisebb-nagyobb építészeti projektekhez szoktak szakértőnek hívni, velük dolgozunk huzamosabb ideig: sokat konzultálunk, egyeztetünk, a javaslatok beépülnek a tervekbe, újabb kérdések merülnek fel, szóval ez egy folyamatos transzdiszciplináris munka és eszmecsere. Az utóbbi időben pár nagyobb projektem is lett ismét. Az egyik egy viszonylag régóta tartó múzeumi projekt, fő kérdése, hogy hogyan lehet a múzeum közösségi tér. Ennek során szintén sok emberrel dolgozom együtt, előtanulmányokat végeztünk, és ebből lesz egy nagyobb lélegzetvételű kutatás, melynek során több múzeumot is megvizsgálunk majd. Egy másik a műemlékvédelemmel kapcsolatos, egy régi Balaton-felvidéki plébánia épületet újítanak fel, itt környezetpszichológiai tanácsadóként veszek részt. Ebben az esetben az egész folyamat környezetpszichológiailag mediált, tehát az első pillanattól kezdve jelen voltunk egy szintén transzdiszciplináris keretben. Méréseket végzünk az én-identitással, a hely-identitással kapcsolatban, hiszen ez egy közösségi tér lesz majd.

Köztudott, hogy nem csak a BME-t, hanem az ELTE-t is saját egyetemének tudhatja. Milyennek éli meg a „kétlaki” létet? Hiszen mindkét intézmény az otthona, nem csupán vendégoktatóként van jelen…

Nagyon élveztem, amikor a BME-n dolgoztam teljes állásban, szeretem az egyetem hangulatát. Majd hosszú idő után az ELTE visszahívott, és egy Környezetpszichológia Tanszék létrehozásának a lehetőségét kínálta, doktori modullal. Szervezeti háttérrel tud egy terület igazán kibontakozni, amit leginkább ott tudtam létrehozni. Úgy gondoltam, hogy a környezetpszichológiának mint a saját „gyermekemnek” szüksége van erre a háttérre. Annak idején egy nehéz, ám szakmailag fontos döntést hoztam meg. Mindkét helyen nagyon szeretek dolgozni, és nagyon fontos számomra az is, hogy a BME-hez kötődhessek – ezért nem vagyok csupán óraadó tanár. A légkör, a szellemiség, a környezettel való kapcsolat, a környezeti kommunikáció tanítása nagyon ideköt. Szóval élvezem a kétlaki életet, és gyakorlatilag mindegy, hogy hol van a formailag elsődleges állásom.

Hadd kérdezzem a nemrég átvett díjról, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjéről. Mit jelent ez a kitüntetés az ön számára?

Nagyon váratlanul ért és nagyon meglepett. Először azt hittem, tévedés. A kitüntetés szövege: Dúll Andreának „A környezetpszichológia és a  környezeti kommunikáció tudományterületének megteremtését is magába foglaló, magas színvonalú tudományos munkája, valamint az  elméleti megalapozottságot gyakorlati hasznosíthatósággal ötvöző oktatói tevékenysége elismeréseként.” Kissé életműdíj-szerű. Amikor már megtudtam, hogy tényleg én kapom, és elolvastam az indoklást, akkor rettenetesen jól esett. Mindig nagy kitüntetésnek érzek bármilyen pozitív visszajelzést. Ez a Lovagkereszt pedig kifejezi és megerősíti azt, hogy a környezetpszichológia és a környezeti kommunikáció létrejött. Az, ami sokáig nem találta a helyét, mintegy negyedszázados munka után beteljesült és visszaigazolást nyert számomra.