„…a természetes is lehet érdekes” – Hermán Fanni

Ha a képeidet egyetlen szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: természetesség. Ez egyfajta misszió? Megmutatni, hogy nem csak agyonsminkelt, pózokba beállított modellek mutathatnak jól a képeken?

Missziónak talán nem nevezném, de tény, hogy azt szeretném megmutatni, hogy a természetes is lehet érdekes. Sosem voltam az az ember, akinek az agyonsminkelt, beállított karakter lenne az igazi arca. A magánéletemben is törekszem a természetességre, és gondolom, ez sugárzik vissza a rólam készült képekről is. Általában akik engem fotóznak, a barátaim, szóval tudják, hogy milyen vagyok, és mi áll jól nekem.

Fotó: Hermán Fanni

Nemcsak modellkedsz, hanem fotózol is. A kamera melyik oldalán állsz szívesebben?

Nem mondanám azt, hogy modell vagyok, csak szeretek a kamera előtt is állni. Egyébként elsősorban fotósnak tartom magam. Nagyon sokat kellett dolgoznom azon, hogy tudjak másokat fotózni, hogy tudjak modellekkel dolgozni. Annak érdekében, hogy a későbbiekben gördülékeny legyen velük a munka, és jól tudjam őket instruálni, sokáig magamat fotóztam. Persze ezt ne úgy képzeld el, mint egy frontkamerás szelfit. Ezek a saját fényképezőgépemmel készültek és egy koncepció köré épültek. Volt egy 365 napos, aztán pedig egy 52 hetes projektem, ahol önportrékat készítettem. Tulajdonképpen ez volt az, ami bevezetett engem a fotózásba úgy, hogy közben a saját magam modellje voltam.

A 365 napos és az 52 hetes projekt pontosan mit takar?

Minden nap egy kép magamról. Nagyon érdekes volt azt szemlélni, hogy hogyan változtam: mikor vágattam a hajamból, mikor híztam vagy fogytam egy kicsit, másrészt azt figyelni, hogy fotósként hogyan változott a stílusom, hogyan fejlődöm. Jó önismereti tréning volt.

Fotó: Hermán Fanni

A helyszínhez keresel megfelelő karaktert, vagy a modellhez választod a helyszínt?

Ez nagyon változó, mindkettőre volt már példa. Szoktak lenni olyan akcióim is, hogy meglátok egy idegent egy kávézóban és leszólítom. Múltkor például egy kóruskoncerten voltam, és a kórus egyik tagját szemeltem ki fotóalanynak. Nagyon érdekes karaktere volt, és a koncert után odamentem hozzá megkérdezni, hogy lenne-e a modellem. Ilyenkor azért mindig elmondom, hogy előbb nézze meg a képeimet, hogy tetszik-e neki egyáltalán, amit csinálok, mert azt szeretném, ha lehetőségként tekintene rá, és nem nyomásnak érezné ezt az egészet. Először általában mindenki meglepődik, de a többségük igent szokott mondani.

Hosszabb ideig éltél Svédországban, és bejártad majdnem a teljes skandináv térséget. Az ott látott emberek és tájak hatottak a képeidre?

Abszolút. Svédországban teljesen megváltozott a természetképem és a természethez való viszonyom, ez a szemlélet pedig azóta is nagyon hangsúlyosan megjelenik a képeimen. Nemcsak modellként, fotósként sem szeretek műteremben, műfényekkel dolgozni, de ha muszáj műterembe menni, a természetes megvilágításhoz akkor is ragaszkodom. Svédország óta viszont még inkább a „Ki a szabadba!” elvet vallom, és az ember és a természet harmóniáját állítom a középpontba.

Fotó: Rania Rönntoft

Ha már ennyire határozott elképzelésed van arról, hogy mit szeretnél látni a képeiden, nem gondolkoztál azon, hogy profi fotóssá vagy modellé fejleszd magad?

Gondolkoztam, de arra jöttem rá, hogy egyiket sem tudom elképzelni főállásként. A fotózás mellett mindig lesz valami más, ami ugyanúgy érdekel. A modellkedés pedig némi akadályba is ütközik… Nevezetesen, nem vagyok a megszokott értelemben modellalkatú. Ha egy komoly modellügynökségnél szeretnék elhelyezkedni, akkor kemény megszorításokat kéne alkalmaznom az étrendemben (márpedig én igazán szeretek enni), és az első megbeszélés után azt mondanák, hogy irány az edzőterem. Tehát jelen pillanatban úgy érzem, nem is vagyok alkalmas, meg amúgy sem az én világom. De hobbiszinten mind a fotózást, mind a modellkedést nagyon szívesen csinálom. Azt hiszem, ezek az életem részei lesznek hosszútávon is.