„Az ország jövőjét illetően optimista vagyok”

Korábban a Nemzeti Bank elnökhelyettese, majd alelnöke volt. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?

Olyan szerencsém volt az életben, hogy több helyen dolgoztam, és mindenhol jól éreztem magam. Mégis legjobban a Nemzeti Bankban szerettem dolgozni. Kedvenc témáim – munkaügyben – a monetáris politika és a monetáris elemzések, ezekkel tudtam ott dolgozni, talán ezért is volt a kedvencem. Odakerülésem teljesen profán volt – vidéki voltam, de már Pesten dolgoztam. Akkor azt hittem, nagy áldozatot hozok azért, hogy lakást kapjak a fővárosban – mert a Banknak volt egy ilyen lakáshoz segítő programja.

Először volt elnökhelyettes, utána alelnök.

Ez igazából csak egy elnevezés szintű különbség. 1988-ban lettem első elnökhelyettes, aztán ’91 év végén lépett életbe a rendszerváltás utáni első jegybanktörvény. Ez úgy nevesítette a tisztségviselőket, hogy létezett az elnök és az alelnökök.

Ma viszont már a Műszaki Egyetem oktatója. Hogyan került ide?

1999 közepén, az akkori Közgazdaságtudományi Egyetemen habilitáltam. Ezután, valamikor a nyár elején keresett meg a Műegyetemtől Kövesi János, akkori dékán, és felajánlott egy oktatói állást, amit azonnal elfogadtam. Nagyon örültem és máig örülök neki, hogy az Egyetem akkor megkeresett.

Azóta folyamatosan a GTK-n oktat?

Igen, de volt két „szünet”. Dolgoztam Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank igazgatóságában, mint az igazgatóság magyar tagja. Nem sokkal később kaptam egy ajánlatot Párizsba, ahová már 2007 májusában mentem ki és dolgoztam öt évig. De az egyetemmel való kapcsolatom ez alatt se szakadt meg.

Pénzügyi szakemberként mennyire nehéz motiválni a hallgatókat az óráin?

Csak a GTK-sokat, és csak a mesterképzésre járó hallgatókat oktatom. Megfigyeléseim szerint a hallgatókat három részre tudom osztani – egyharmaduk komoly, rendszerint jár az órákra – megjegyzem, ezek nagyobbik része lány –, vannak olyanok, akik egy fokkal kevésbé komolyak, és persze – mint mindig és mindenhol – vannak olyanok, akik a legkevésbé komolyak. Az alapszakosokat nem tanítom, mégis projektfeladataik keretében sokszor keresnek meg – róluk nagyon jó a véleményem.

Ami talán a legmeglepőbb volt számomra, hogy már az alapszakos hallgatók is angolul olvasnak szakirodalmakat. Amikor én voltam hallgató a ’60-as években, még nem így volt. Most viszont öröm, hogy a hallgatók ilyen szinten tudnak legalább egy idegen nyelvet. Ebből kiindulva én optimista vagyok az ország jövőjét illetően.

Mit gondol, mennyire fontos az oktatás szempontjából, hogy a hallgatók milyen képpel rendelkeznek a tanárról?

Rendkívül fontos. Azt hiszem, jellemzően jó viszony van köztünk. Vannak jó tapasztalataim, főleg azokról, akiket az előadásaimon rendszeresen látok, és azokról, akikkel konzultálok a projektek keretében. Épp a napokban történt, hogy egy hallgatóm beköszönt a szobámba és örömmel telve mesélte, hogy nagyon jól sikerült a záróvizsgája.

Már említette a párizsi munkáját. Hogy érezte magát kint?

Én francia-barát vagyok, nagyon szeretem Franciaországot és Párizst. Korábban posztgraduális képzésre jártam Franciaországban. Oda akkor egy akadémiai ösztöndíjjal mentem ki, ami – noha ott igen, de máshol nem volt mindennapos. A ’70-es évekbeli Magyarországon nem könnyen lehetett külföldre, főleg nyugatra ösztöndíjjal kiutazni. A francia volt az első idegen nyelvem. Aztán a Nemzeti Banknál megtanultam angolul is.

Több év külföldi tartózkodás után, hogy érzi, hogyan lehet egy idegen nyelvet hatékonyan elsajátítani?

Az első és legjobb lehetőség, hogy az adott nyelvi közegben legyünk. Ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor sokat kell az adott nyelven olvasni – újságot, könyvet, internetes cikket. Az én korosztályomnak e téren nehéz dolga volt, mert nem létezett még ennyi választási lehetőség a televíziók, a rádiók, az újságok terén, illetve nem volt internet.